Hun birodalom Attila halála után.
Csokorba szedve.
Forrás: http://209.85.129.132/search?q=cache:1h1eXsHag9UJ:www.kitalaltkozepkor.hu/mesterhazyzsolt_kincsestar/7_idorend4_atilla406_596.html+Kutrigur+teoria&cd=7&hl=hu&ct=clnk&gl=hu
A catalaunumi.Kr. u. 451.es csata elég kétséges, hogy a csata egyáltalán megtörtént. egyedül a Gesta Trevisorum-ot (Trieri Krónika) emliti.
Eucherius templomát a pogány gótok rombolták le.
Catalaunumi mező (igazi nevén Locus Mauriacus) közelében találtak valami „hun” leletet. Tehát kiástak a földből „egyetlenegy” valamit, amit - állítólag a hunok hagytak ott. Jordanes szerint 200.000 hun harcost temettek el itt és utánuk csak „egyetlenegy” emlék maradt a földben, pedig feltúrták az egész vidéket. (Forrás: Takáts Z.: Catalaunische Hunnenfund und seine Ostasiatischen Verbindungen, Acta Orientalia Hungarica 5. (1955. 143-173. old.)
Jogosan mondhatjuk azt, hogy itt csata nem lehetett, mert bizonyítéka - maradványaiban nincs.
A csata időpontját is meghatározzák a nyugati történészek (persze legalább 100 év elmúltával) és azt 451. év júliusának első hetére teszik - hivatkozva Leo pápa (440-461) leveleire, amit Marciannak, Anatoliusnak és Kios püspökéhez intézett, melyben megindokolja, hogy: „miért nem tudta jóváhagyni a Chalcedoni Konzilium által küldött fegyelmi kánont” ... de ebben egy szó sincs a hunokról. Milyen alapon veszik ezt bizonyítéknak még korunk írói is, mint az említett Maenchen-Helfen (134. oldalon.)
Chalcedoni Konziliumnak az Aktái bizonyítják azt, hogy 451-ben a hunok nem voltak Galliában, hanem - a kelet-római új császár - Marcianus - szerződése be nem tartása miatt, ismét Illyricumba és Thrákiába törnek. Ugyanis 450. július 2-án meghalt II. Theodosius és helyét Marcianus foglalta el, akinek az a szándéka, hogy megszünteti a magas „hun-adó” fizetését. Igy Marcianus - kelet-római császár - kéri a 451. év augusztusában Niceában összeült zsinat püspökeit, hogy imádkozzanak a hunok feletti győzelemért. Ha pedig a hunok és Atilla 451-ben a kelet-római császár ellen hadakoztak, akkor ugyanebben az évben nem történhetett a sokat emlegetett „Catalauni csata”.
A politikai hatalom még mindig a hunok kezében van egyformán, amikor 455-ben megkísérlik Pannonia visszaszerzését”.
A történelmi valóság az, hogy Atilla halála után a hunok a gyilkosságot megszervező és Bizánccal lepaktált gótok ellen fordultak és megtisztították Hunniát minden gót népségtől. Valami igaza lehet tehát a mondának, hogy „gót vértől piros a Duna vize”.
A Duna-medence és Alsó-Pannonia kormányzását a dák-gepida király veszi át.
gepidák királya - Ardarich - akart Atilla örököse lenni és amikor a hunok ezt ellenezték - fegyveres összecsapásra került sor a gepidák és a hunok között. Ardarich támadását az Erdélyhez legközelebb fekvő hun szállásterület kormányzója - Ellák hun királyfi állította meg - kemény küzdelem árán. A gepida rohamban maga is hősi halált halt. Ardarich hatalmát kiterjeszti csaknem a Tiszáig.
Miután a dák-hun testvérharcban elesett Ellák után a törzsszövetség úgy határozott, hogy a hunok feletti - Atillához hasonló - abszolút uralkodót nem választanak - az Atilla-fiak, Dengezik és Irnák (Csaba) megszállják az erdélyi Kárpátok és a Duna közötti területeket. Ide átteszik szállásterületüket és összekapcsolódnak a Duna-torkolatánál lévő Pontus-i vidék Szkítiának nevezett hun erőivel.
Kik is voltak a gepidák? ... A „hun-ellenes” történetírás „germánnak” mondja őket és a köztudomásúan - szintén hun-ellenes - gót-zsidó Jordanes Skandináviából eredezteti ezt a népet. Azonban a csontvázak és a „gepida sírok” mást mondanak.
Igy pl. a kiszombori gepida temető csontvázanyaga egy „fajkeveredésű népet mutat, melyben a mediterráni, turáni, mongoloid és paleo-ázsiai elemek keveredve vannak az északi és kelet-európai elemekkel. Átlagos testmagasságuk 168 cm”.
A hun-magyar folytonosság bizonyításának ellenségei ebből a népből is „gótokat” akarnak formálni. Annak ellenére. hogy létezésük 90 %-át a hunokkal és Hunországgal való szoros kapcsolatban találjuk, a „hun-ellenes kutatók mindent-mindent, ami a gepidáknál kultúrelemnek mondható - természetesen - germán, gót hatásnak minősítenek.
Külön kell kapcsolni a gótokat a Kárpát-medencében lakó népektől. A Kárpát-medencében volt Hun-ország (beleértve a Dunántúlt is a Dráváig). Az itt lakó népek egymásra voltak utalva és Erdélyben nemcsak a gepidák laktak, hanem a „daha” dákok is, hiszen Atilla királyi titulusában az is benne van, hogy a „dákok királya”. Akkor pedig a dákoknak létezniök kellett és ők biztosan Erdélyben ... azaz Transylvaniában laktak, ahová a történelemszemlélet a gepidákat teszi és a dákokat - a Hun Birodalomban - meg sem említi.
E sorok írójánál a „gepi-da” szó egy érdekes megoldást mutat. A .. sumér grammatika szerint éppen olyan összetétel, mint pl. Kál-Da, Mag-Da (ahonnan Mária Magdaléna való) és az utolsó hangzó lekopásával Erős-D, Varas-D, Kál-D stb. Lévén így kimutatható a DA utórag, mint helyhatározói nyelvtani elem - tehát így Kál-Da ... a Kál-ok lakóhelye, Mag-Da a Mah-oké (tudósoké) és Erős-D ... az erősöké. Csakis így értelmezhető a Gepi-Da is. Viszont a GEPI ... a GYEPÜ hangtani változata. Igy a gepida nép nem más, mint a gyepük népe ... vagyis ugyanaz, mint amit mondtunk a székelyekre, a „székely határőrvidék” tagjaira. A „gepidák” nem lehetnek tehát „ismeretlen eredetű”, vagy „skandináviai” nép sem, mert bizony a régi dákok maradékai, akik a GYEPÜ-t, a határt védték.
A magyarországi történészek azt állítják, hogy a gepidák germánok. Ha ez igaz, akkor népnevük gyökerének is germánnak kell lenni. Hogyan tudjuk a „gepida” szónak valamilyen ó-germán, vagy gót nyelvű nyelvi gyökerét meglelni, vagy a nyelvészet szófejtő rendszere szerint eredeti - germán - értelmét megtalálni...?
„Gepida” szó a gót-germán szókincsben nem fordul elő. A gót-germán nyelv szókészletéhez nem tartozik és értelmi síkon sem magyarázható semmiféle germán kifejezéssel. ... Hát akkor milyen úton tudjuk jelentését és szószármaztatási vonatkozásait megtalálni...?
A már említett KU-MAH-GAR-RIES-MA (Hatalmas, tudós nemzetség földje) területén található - eredetileg kusita népek - mint már említettem - egynyelvűek voltak. Legrégibb nyelvemlékeik a sumérnak nevezett, de helyesen „paleo-magyarnak” mondandó ékiratokon maradtak fenn. Ha ennek a régi nyelvnek a szókincsében keressük a „gepida” szót, úgy azt - minden szófejtés nélkül - azonnal megtaláljuk. Ugyanis:
GE (Labat 480. sz ékjele) ... jelentése „egy”. (A GE - EG-nek is olvasható.)
PI (L. 383.) ... jelentése „fül” és mint ige „hallani”.
GE-PI ... tehát „egy fül” vagy inkább „fülelő” ... és hozzátéve az előbbiekben ismertetett „DA” helyhatározó ragot - a GE-PI-DA összetétel a sumérnak nevezett paleo-magyar nyelven tökéletesen fedi a „gyepü-nép” hivatását.
GE-PI-DA ... „letelepedett, fülelő - vagyis a határt védő nép” neve a mi ősi nyelvünkön és valószínűnek tartom, hogy hagyományaink még régebbiek a DAHA (dák) nép Erdélyben található kultúrájánál. Ugyanis a Debrecen környékén előjött, „mesés lovon ülő férfiakat” ábrázoló arany „brakteaták” rovásírása csaknem azonos a nagyszentmiklósi aranykincs 8. sz. tálján is látható a „gepidának” mondott arany érméken, mint ami az erdélyi „Tordos-Kultúra” jelanyagába tartozik.
A „gepidának” mondott állatábrázolásokat „Odoaker-kori” szerkezetűnek és formájúnak mondják a hazai régészek. Tekintve, hogy Odoaker - mint majd látni fogjuk - hun volt, művészeti stílusa nem lehetett germán, hanem csak az, ami a sajátja - a hun-szkíta.
Csak így érthető meg a „gepidák” hunországi szerepe, valamint az is, hogy Atilla oly fontosnak tartotta megerősítésüket és királyukat nagy hatalommal ruházta fel. Ha a gepidák nem lettek volna a hunok „testvérnépe” - Atilla bizonnyal nem bízott volna rájuk oly fontos feladatot, hogy a dél felől jövő - esetleges bizánci támadások - felfogói legyenek. Szenteljünk valami megbecsülést a hunok nagy királyának, hiszen hadvezéri és államfői zsenialitását a világ összes komoly történésze elismeri.
A GYEPÜK ura - Arderich - a dákok kormányzója így jogosan követelte magának Atilla halála után a hunkirály trónját, hiszen ő maga is a hun nemzetségből való volt.
legjobb adatot Theophylactos írása szolgáltatja, aki szerint: „ a Don-Kubán folyamköz és Pontus (Fekete-tenger) partjai közé települt „VAR” és „KUN” szkíta törzsek szövetségben voltak Dengezik - Atilla fiának - népével. ...
Ez a szövetség annyit jelent, hogy a Hun Birodalom nem omlott össze Atilla halála után, hanem súlypontja a Duna-medencéből a Pontus vidékére települt át.
Ezt a területet nyugodtan nevezhetjük a szkíta-hun nép újra-erősödési tájának, mert innen települnek vissza - a nyugatiak által nevezett más nevek alatt - megint a Kárpát-medencébe.
BJ4
183.o.
Duna-Pontusi Hunország
456
Szabirok a Kaukázus északi lejtőjén. Nevük Elő-Ázsiából ered.
GK
Kaukázus
463
Priszkosz rhaetor - aki nemcsak Atilla nyugati udvarában járt, hanem a Káspi-környéki hun birodalom székhelyén is - említi a szabir nevet, mint a hunok egy nagy csoportját.
PV
468
Az V. század elejétől kezdve megindul a belső-ázsiai „fehér-hun”, vagy eftalita néven egyesült sztyeppelakó törzsek széles körű vándorlása.
Az eftaliták kialakulásának színhelye kezdetben valószínűleg Korezm északkeleti határvidéke volt, az a sík vidék, amelyet e korban az Oxus és a Jaxartes régi, közös deltája alkotott. A korai középkorban ezt a területet Kerder vagy Kurder névvel jelölték. Ebből származik a „kidarita” elnevezés, amelyen vándorlásuk első időszakában a „fehér hunok” szerepelnek. Az eftaliták személyében a masszagétáknak régi, Aral-tó menti hazájában visszamaradt utódait kell látnunk. A kínai „Északi Kapuk Története” szerint Jen C’al vagy Szute országa (amelyet a kutatók az Aral-tó mentének északkeleti részére helyeznek), a IV. század közepe táján a hunok uralma alá került.
Altheim Mari-Amu naplója: aki leírja, hogy a hunok országában manicheus püspökségek sok-sok misszionáriussal szervezik a Chrestos-i vallást.
Ezekből a korabeli adatokból tehát megtudhatjuk azt, hogy ezeknek a fehér-hunoknak vagy heftalitáknak a neve - az ő saját nyelvükön mondva Abar (avar) és ezekkel van szövetségben a hun Hebdal és Kavad I. fia, I. Cosroes Anosirvan (531-591.)
De nemcsak édesanyja népével, a hunoknak (heftalitáknak) nevezett Abar-Sár - iakkal tartja a szövetséget ez a félig hun vérű sassanida-perzsa uralkodó, Cosroes Anosirvan, hanem baráti szerződést kötött a saját országában - Sassanida-Perzsiában - élő, volt pártus birodalmi és nem perzsa, hanem hun származású leszármazottakkal, akik törzsszövetségben élnek és saját magukat KAN-GAR népnek nevezik. Fejedelmük nevét így írták le a perzsák: Zabargán. (Gondolom talán Szabarkán). Ezeket a kangarokat összeötvöző és tűztisztelő Jézus-hitet itt nesztoriánus keresztyénségnek nevezik a perzsák. Talán azért, mert a perzsákat kellemetlen emlékek fűzik az általuk kivégzett Mani nevéhez, és így lett itt a manicheus vallás nesztori keresztyénséggé, pedig mind a két név alatt ugyanaz a minden judai befolyástól mentes Krestos-hit él és ad erőt.
Ezt a kangar-perzsa szövetséget Pirangugnaspot néven ismerteti Anosirvan király az önéletrajzában, ahol leírja, hogy: Zabargán fejedelem vezetése alatt álló és 50.000 főt számláló három kangar törzs önállóságát elismeri és nesztoriánus keresztyénségüket tiszteletben tartja. A szerződés megkötése után Zabargán kéri Anosirvánt, hogy püspökük legyen Mar-Grigor. Anosirvan azonban ezt megtagadja és püspöknek kinevezi Mar-Aba-t és a nesztoriánus főpapot, Mar-Grigort lefejezteti.
Ezért a tettéért felbőszül mind a három kangár nemzetség és Zabargán vezetésével elköltöznek Perzsiából. Csatlakoznak a Don melletti és Baján uralkodása alatt lévő ABAR (avar)-okhoz, aztán 558-ban Baján népének részeivel együtt Pannoniába költöznek.
BJ2
402.o.
C1 - C3 központ
Götz Haussig-tól idézve az alábbiakat írja:
... az „igazi” ázsiai avarok, a korábban általánosan elterjedt véleménnyel ellentétben nem azonosíthatók a zsuan-zsuan néppel, hanem Nyugat-Turkmenisztánban laktak, s a kínaiaknál „a-pa”, a perzsáknál pedig „abar” volt a nevük. Kr.u. 310 körül a „hun” vagy „qun” nép egyik ága elfoglalta Nyugat-Turkmenisztánt és magába olvasztotta az eddig ott élő „var” („abar”) nevű népet. Az európai avarok két vezető törzsének viszont „var” és „chunni” volt, amiben nyilvánvalóan ez a turkmenisztáni keveredés mutatkozik meg. Az ogúz, onogur és szabir törzsek ezeket mind Ázsiában, mind pedig Európában „avar”-nak vagy „apar”-nak nevezték, a perzsa források pedig az avarokat egyenesen eftalitáknak írják. Ennek következtében tehát Theophylaktos állítása, hogy az európai avarok csak felvették az „avar” nevet, csupán annyiban igaz, hogy nem voltak tiszta „aparok” (v. „abarok”), hanem a „hun” (v. „qun”) törzzsel erősen keveredtek. Ez az „abar”, „apar” népnév pedig több mint valószínű ugyanaz, mint az ógörögök „aparnoi” népe, azaz a pártusok. - Eddig Haussig.
Edihun (Edikon) erős kezű és uralkodásra termett fia leváltja a hunvérű utolsó nyugat-római császárt - Romulus Augustulust - és Itália első királya lesz.
Ez Odoaker - Edihun király fia - Itália császára. Mit írnak Odoakerről a nyugati történetírók? Majdnem semmit. Hallgatnak róla. Talán azért, mert nem akarják az utókornak tudomására adni, hogy Itáliát a hunok alapították és Itália első császára is hun volt.
Odoaker nevét a germanisták mindenféleképpen írják, mert mindenáron gótnak akarják elkönyvelni. (Éppen úgy, mint ma már a hunokat is „germánok”-nak minősítik.) Irják Odovacar, Odoaker, Odokaer stb. formában. Nevének értelmezését, a hun-magyar nyelv szerint, Odo-Aki-nak mondhatjuk. Van adat rá, hogy az ural-altáji nyelvek alapján Odu-Aki eredeti formát vélnek nevéül, ami szerintük „mindenütt jelenvalót” jelentene. (Gregoir H.: La Patrie de Niebelungen. Bizantion 9. Vol. 1934.) Ugyancsak a germanisták Edihun (Edikon) törzsét - és így fiáét is - „turci-lingi”-nek írják, melyben benne van a „turk” szavunk s így germanizálni lehetetlen.
Odoaker Gallia kormányzója volt Napos császársága alatt, majd a hunvérű - de utolsó - nyugat-római császár - Romulus Augustulus segítőtársa lett. Látva azonban ennek korrupt voltát - letaszítja a trónról és Itália királya címet veszi fel. Uralkodik 476-tól 495 március 15-ig. Egyesíti a Duna-menti hun törzseket. Noricumban és Pannoniában is jár személyesen.
Odoaker Edihun (Edikon) fiaként jó iskolát járt és Atilla udvarában tanulta az uralkodás tudományát. Ez a hun dinasztia valóban nagyszerű szervezésben indult. A tulajdonképpeni irányító az apa - Edihun volt.
A történelmi eseményekből az a következtetés szűrhető le, hogy Edihun Atilla birodalmát akarta visszaállítani a két fia segítségével. Ugyanis mialatt Odoaker - mint Itália királya - a hunokkal igen nagy megértésben és szövetségben volt gall erőkkel igyekezett Itáliában rendet teremteni és kiűzni a gótokat és vandálokat - ezalatt Edihun és kisebbik fia - Hun-Ulfus - Atilla fiaival igyekszik kapcsolatot teremteni. Tehát a hun sereggel átvágják magukat a Balkánon és Dobrudzsában székelő Irnák (Csaba) törzseivel együtt megtámadják a Moesiában és Illyricumban lévő gótokat. Itt a Boila menti csatában esik el Hunulfus apja - Edihun 486-ban.
Odoaker ezalatt újraépíti Aquileját és elfoglalja Noricumot.
Megtisztítja Itáliát a gótoktól.
487-ben a mai Krems (Ausztria) környékén létezett „Rugi-land”-ot elfoglalja,
488-ban kiveri innen teljesen a longobárdokat (mai Alsó-Ausztria, a Dunától északra).
489-ben Theodorik gót törzsfőnök, aki a Balkánon csatát vesztett a hunok ellen, a Julián Alpokon átkel és Odoaker ellen indul.
Következő adatunk 493. év és csak annyi - amint a nyugati történészek írják: „Nagy Theodorik orvul meggyilkoltatta Odoakert, Itália királyát”. És egyik sem felejti el azután utána írni, hogy a „germán-gótok ettől kezdve 70 évig uralták egész Itáliát”. ...
Nincs történelmi adat arra vonatkozólag, hogy valamit építettek volna. Csak a germán-gót rombolásokról és pusztításokról beszélnek a régi írások.
... Sok adat van a hunokról és Odoakerről Szent Szeverin - Noricum Apostolának - életrajzában. ... A világi és egyházi történészek igen keveset írnak Szent Szeverinről. Egyedül Fehér M. Jenő foglalkozott vele, de igen szűkszavúan. Annyit mégis megtudunk munkájából, hogy Szent Szeverin hunszármazású volt, hogy jó barátságban volt Edihunnal és fiaival és ő jósolta meg Odoakernek, hogy Itália királya lesz. (Fehér M. Jenő: Korai avar kagánok, Bs. As. 1972. 43.o.)
A pápák történetében azonban létezik egy Szeverin pápa és pontosan Odoaker idejében. Tehát Odoaker meghálálta a hun Szeverin térítő munkáját és római pápává segítette. Érdekes rendelkezése a sorsnak az, hogy „a barbár” Atilla visszafordult a római pápa kérésére Rómától (amit aztán a germán-gótok romboltak össze) - és - talán az égi hatalom akarta, hogy Róma első felépítője - a hun Szeverin pápa legyen.
A jelenlegi magyarországi történészek elismerik Odoaker létezését, de egy szóval sem említik, hogy a hun Edikon hun fia volt. Létezését és tizenkilenc évig tartó uralkodását azonban jól felhasználják arra, hogy a longobárdoknak ás az általuk germánnak vélt gepidáknak „saját” művészetet és kultúrkört hirdessenek. ... Nagyszerűen megállapítható ez a kiadott könyvekből. Bóna István: A középkor hajnala, Longobárdok és Gepidák a Duna-medencében c. könyv (Corvina Kiadó, Bp., 1974. Budapest), a 48-49. oldalon így ír: „Mind a longobárd, mind a gepida művészet ... egyik központja és szétsugárzási területe az V. szd. utolsó negyedében Odoaker Itáliája volt. Az Odoaker korszak magas művészi színvonalú ékszerei a korabeli gepida területekre éppúgy eljutottak (gávai, kiskunfélegyházi, aradi, bácsordasi leletek), mint a későbbi longobárd Pannónia területére (domolospusztai, szőnyi, dombóvári, répcelaki leletek).”
Most én kérdezek: lehet-e tizenkilenc év alatt a germán gótok és vandálok által lerombolt, kirabolt és elpusztított Itáliában egy „új művészi stílust kifejleszteni ...? Hiszen Odoakernek háborúznia kellett ezekkel a pusztító és a fenevadaknál is kegyetlenebb germán népekkel és minek is alakított volna ki egy új művészeti stílust, hiszen meg volt neki is és népének is az ősi szkíta-hun műveltség minden hagyománya, ötvöse, tudósa, az évszázadok s talán évezredek alatt kikristályosodott fémművesség. Ennek ellenére Bóna István ... az Odoakernek tulajdonított művészetet jellemző sajátosságokat „késő római eredetűnek” ismeri fel. Talán a meghatározás alatt az előbb ismertetett „Odoaker korszak magas művészetét” kell érteni, hiszen az a „legkésőbb római”. Viszont ez nem római, hanem szkíta-hun - különösen az állatábrázolásokban és a madárfejes fibulák „ékrovásos és ékvéséses meanderminták díszítéseiben”. Ezt a magyarul író, de longobárd szellemű szerző maga is jól tudja (hisz szakavatott régész). Talán azért indokolja meglátásait a következő - érdekes - kiértékelésben így:
„Bár e dekoratív és figuratív elemek többsége késő római eredetű, ekkorra már ötvöződtek a hun korszak elemeivel...”
Még mindig a hun korszakban vagyunk, hisz a gepidák létezése a „hun-korszakba” esik.
Nagyszerű példája a megnevezett könyv annak, hogy miképpen lehet a hatalmas Hun Nemzetség kultúrkincsét eltulajdonítani az idegenek - s talán úgy mondjuk - műveletlen és barbár idegenek javára. De a kitűnő régész talán saját lelkiismeretének megnyugtatására írhatta le mégis azt, hogy:
„A bökénymindszenti madárfejekkel díszített fibulák párhuzamait Krímtől az Atlanti-óceánig megtaláljuk”. (Tehát pontosan azon az úton, ahol a hunok jártak.) Ugyanígy a „sasfejes díszcsatok” is Krím-i eredetűek és megtudjuk azt is, hogy a „gepida sasos csatok” első feltűnését a szakemberek az „avar-kutrigur mozgalomhoz kötik”. (50. oldalon) A „hegykői maszkos fibulák” és a „felpéci kardtok szegélydísze” szintén „Odoaker stílusú alkotás”. (54.o.)
... Ezekkel az adatokkal két dolgot akarok bizonyítani. Egyik az, hogy népünk magas műveltségéből táplálkozott egész Európa és a késői - mai - utókor szégyene az, hogy nem saját nemzetünk dicsőségére és történelemformáló szerepünk bizonyítására használja fel a régészet igazságait. A másik pedig annak a valóságnak az ismételt megerősítése, hogy a gepidák nem germánok, hanem hunok voltak.
Ugyanis a megnevezett munka így számol be a gepidák történetéről:
„A gepidák előtörténetéről nehéz írni. Egyetlen sornyi tárgyilagos forrásadat sem említi őket. Ami keveset tudunk róluk, azt halálos ellenségeik, a gótok és a longobárdok krónikáiból kell kihámozni”.
Tehát, ha halálos ellenségeik éppen a gótok és a többi germán népek voltak, akkor ők nem lehettek germánok.
Van azonban egy érdekes - harmadik - bizonyítékom is. .. A gepidákra vonatkozólag, ... de főként arra, hogy Atilla halála után a Kápát-medence tovább is a Hun Birodalomhoz tartozott, hiszen - miképpen Bóna István írja, „oknyomozó” történelmi kifejezést használva:
„A gepidák a hun támadás hírére nem távoznak országukból, „lusták” voltak ahhoz, hogy a vandálokhoz és vizigótokhoz hasonlóan elmeneküljenek”. (14.o.) Nem inkább elfogadható az a tény, hogy azért nem menekültek a hun invázió elől, mert maguk is hunok voltak?
És így nagyon jól érthető a régészeti kiértékelés, amit László Gyula - éppen Bóna Istvánra hivatkozással közöl: „a bakodpusztai (Dunapataj) fejedelemasszonyi ékszerek Edekon (Edihun) feleségének sírjából valók, aki itt volt eltemetve. (László Gyula: A népvándorláskor művészete Magyarországon, (Bp. 1971.) Odoaker édesanyjának sírja tehát a Duna-medencében volt és az is feltételezhető, hogy amikor Odoaker apja - Edihun - és öccse - Hunulfus - Atilla fiaival keresték a csatlakozást és népükkel a Fekete-tenger - melléki Dobrudzsába igyekeztek, az átvonuló hely a Duna-medence volt.
Az elmondottakkal tiszta kép alakult ki előttünk arról, hogy mi történt Edihun dinasztiájával. De úgy tudjuk, neki is volt egy fia is. ... Annyit tudunk róla, hogy a nyugati történészek Oklan - Teklan néven emlegetik és feljegyezték róla, hogy ő alapította Tuln városát. Tuln város azért ismeretes a nyugati történelemben, mert az volt a választóvonal a hunok és az avarok szállásterületei között, mert úgy jegyezték fel, hogy:
„a hunok laktak a tulni mezőkön és az avarok szállása a bécsi mezőkön volt”.
Ez pedig azt bizonyítja, hogy az avarkorszakban is éltek hunok - valószínűleg, mint az Odoaker-dinasztia népének leszármazottai - a mai Ausztria területén és Dél-Németországban.
... Az érdekel bennünket, hogy találkozott-e Irnák (Csaba) népével Edihun és Hunulfus? Nemcsak, hogy egyesültek, hanem kiverték a gótokat a Duna-melléki területekről. Igy a Duna-hajózás biztosítva volt a hun uralom kezében.
M
